Elgondolkodtam az Alkotmánybíróság legutóbbi, hajléktalanokat érintő döntésének életszerűségéről, annak várható következményeiről. A „jogvédők” máris reagáltak.
Furcsállom, hogy a leghangosabb jogvédők közt például Amerikában tanuló diákok is vannak, akik eddigi életükben nem sokat élhettek meg a hajléktalanságból, de mindenesetre évente kétszer hazajönnek, és felelőtlen akciózásokkal keltik a feszültséget. Egy főváros főpolgármesterének és közgyűlésének alapfeladata, hogy gondoskodjék a város funkcionális létesítményeinek rendeltetésszerű használatáról. Értehetetlen, hogy – akarva vagy akaratlan – ebben épp az Alkotmánybíróság akadályozza meg.
A legutóbbi döntés konkrétan azt jelenti, hogy bárki, bármikor indokolás nélkül megágyazhat az aluljárókban, a metrómegállókban, a frekventált közparkokban, középületek lépcsőházaiban vagy bárhol másutt – és persze megakadályozhatatlanul végezheti biológiai dolgait is, jobb híján.
Ez gyakorlatilag nem egyéb, mint fityiszmutatás az idegenforgalomnak, egyszersmind a többség alapvető érdekeinek bántó figyelmen kívül hagyása.
Nézzük a másik oldalról a dolgot, a hajléktalan oldaláról! Mikor segítünk a hajléktalanon? Ha lakhatást, ellátást, biztonságot adunk neki. A főváros 2010 óta a Belügyminisztériummal és a Máltai Szeretetszolgálattal összefogva ezen dolgozik. Gondosan kimunkált program alapján sorozatban létesítjük a komfortos, biztonságos, egészségügyi ellátással összekapcsolt hajléktalanszállókat, ezen túl pedig közszolgáltató cégeink még munkalehetőséget is kínálnak a segítő kezet elfogadó hajléktalanoknak.
Az szomorú fejlemény, hogy épp szocialista vezetésű önkormányzat (XIII. kerület) nehezíti használatba vételüket – ráadásul a jogvédők által oly vehemensen támadott környezetromlás veszélyének ürügyével.
Tényként állíthatjuk, hogy az utolsó Demszky ciklus idején 131 ember hűlt ki közterületen, ezzel szemben a legutóbbi télen egy hajléktalan járt így. Ez is sok, azonban a két adat összehasonlítása sok mindent elárul.
A főváros megkezdett programját változatlanul folytatni fogja, és mindent megtesz a hajléktalan életek mentése érdekében.
Kérdés, hogy mit lehet tenni azokkal az emberekkel, akik az ország legkülönbözőbb pontjain, a legkülönbözőbb okokból válnak hajléktalanokká, majd felülnek a vonatra és jönnek Budapestre szerencsét próbálni. Számukra is tervezhetetlenül követelik a lakást a budapesti önkormányzatoktól a jogvédők – a sorban álló, keményen dolgozó fővárosi lakásigénylők kontójára. A másik lehetőség a Fővárosi Önkormányzat és a Belügyminisztérium nagyon humánus hajléktalan-programja. A harmadik pedig az, amit az Alkotmánybíróság most ehelyett megalapozott – a Demszky-féle hajléktalanpolitika folytatása, az aluljárók, közterületek gyakorlatilag anarchikus és túlnyomó többséget elképesztő megszállása és használhatatlanná tétele, valamint valójában a hajléktalanok kiszolgáltatottságának automatikus növekedése. Dolgozunk rajta, hogy a történtek után miként kezelhető a nem várt újabb nehezítő körülmény. Ami látszólag nagyon jogelméleti, nagyon demokratikus, valójában irracionálisnak tűnik. Milyen demokrácia az, ahol ilyen mértékben felülírhatóak a többség érdekei? Megérne a dolog egy népi kezdeményezést.
Tarlós István
Budapest főpolgármestere
