Tarlós István főpolgármester beszédet mondott a budapesti gettó felszabadításának 73. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen, amely a Wesselényi utcában található felszabadítási emléktábla megkoszorúzásával zárult.
A főpolgármester beszéde az alábbiakban olvasható:
Tisztelt Főrabbi Úr! Tisztelt Elnök Úr, Államtitkár Urak, Elnök Urak, Tisztelt Meghívottak!
Magam is meghívott vagyok. Nemcsak Budapest főpolgármestereként, hanem magánemberként is hozott a hívó szó, de a belülről jövő kényszer is. Megkérdezheti valaki, miért is jöttem? Azért, hogy elmondjam: akikre emlékezünk, közénk tartoztak. Elsősorban, de talán nemcsak családi, nemcsak vallási, hanem egy sokkal nagyobb közösség, az ország, s benne a magyar főváros közösségének természetes tagjai. Akik sok éven át tettek sokat ezért a nagy közösségért, akik életének, munkájának lenyomata kitörölhetetlenül ott van ma is a város számos pontján és szellemében.
Silány ember az, akit nem érint meg sorsuk, aki nem fogékony az ő egykor volt, számunkra szívfájdító örömeikre – hiszen azt is őrizett a lelkük – félelmükre, fájdalmukra, és nem idézi fel azt a kort is, amely gonosz kegyetlenséggel ragadta el őket otthonuktól, egymástól, családtól, barátoktól, méltóságuktól, majd legtöbbjüket az élettől. Valamit ezek közül mégis vissza tudunk adni nekik: a méltóságukat.
73 évvel ezelőtt itt, a budapesti gettó területén több tízezer ártatlan ember szenvedett, és több ezer vesztette életét a második világháború kegyetlen végjátékában. Ma ugyanitt, de már Budapest egyik építészeti remeke, a Dohány utcai Zsinagóga padsoraiban ülve emlékezünk az áldozatokra, a sokat szenvedett túlélőkre, és egyben ünnepeljük a gettó felszabadításának évfordulóját.
„A szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél" – írta egyik esszéjében Pilinszky János.
A némán hullatott könnyek pontosabban mutatják a mai megemlékezés lényegét, mint a harsány, tolakodó reflektorfény.
Nehéz, de kötelező, a XX. század egyik legkegyetlenebb időszakáról beszélni, mert a bűnre és a felelősségre emlékeztet. A magyarországi zsidóság története mindig is elválaszthatatlan volt a magyarság történetétől.
A trianoni békeszerződést követő időszak, a zsidó származású magyarok számára általában a jogegyenlőség és az akadálytalan előrejutás végét is jelentette.
Az 1930-as években a zsidótörvények megszavazása, a zsidók munkaszolgálatra berendelése, majd elhurcolása számos vidéki pogrom után már körvonalazódott, hogy a magyarországi és budapesti zsidóságra milyen sors vár.
Az akkori német nemzetiszocialista rendszer lényege is abban nyilvánult meg, hogy érvénytelennek tekintette az addig érvényes zsidó–keresztény erkölcsi értékeket és saját fajelméleti rendszerével helyettesítette azokat. E szerint az embert nem a meggyőződése, lelkülete vagy cselekedetei alapján, hanem származása szerint kellett megítélni.
A náci Németországnak a zsidóság megsemmisítésére irányuló programjáról, a "végső megoldásról" 1942 januárjában határoztak, ebben célul tűzték ki a sokmilliós európai zsidóság gyakorlatilag teljes kiirtását.
A német megszállás után Magyarországon is megkezdődött a zsidó emberek gettókba gyűjtése. Az elhurcoltakat kötelezték a sárga csillag viselésére, és főként vidéken megkezdődtek a deportálások is.
1944 nyarán már csak a budapesti és a munkaszolgálatos zsidók maradtak Magyarországon. Az egyre romló hadihelyzet, a külföldi tiltakozáshullám és az auschwitzi tömegmészárlásokról szóló hírek terjedése arra késztette a hadvezetést, hogy július elején leállítsa a deportálásokat.
A Budapesten maradt zsidó családokat a városban szétszórtan elhelyezett sárga csillagos házakból elszigetelt, fallal körülvett gettókba zárták.
Először az úgynevezett újlipótvárosi gettó jött létre a pápai, svájci, svéd, spanyol és portugál védelem alatt álló házakból. Ezt a területet nevezték "nemzetközileg védett gettónak". A kijelölt néhány utcában ráadásul az engedélyezett közel 16 ezer ember helyett legalább háromszor annyian éltek nyomorúságos körülmények között. A védettség ellenére a nyilashordák csoportosan randalíroztak ezekben a házakban, kirabolták, majd a Duna-partra hajtották és agyonlőtték a vagyonuktól megfosztott, kiszolgáltatott embereket.
A nyilas vezetés végül november közepén határozta el, hogy a teljes budapesti zsidó lakosságot erőszakos eszközökkel elkülöníti. A VII. kerületben kijelölt úgynevezett „nagy gettó" kevesebb mint fél négyzetkilométer nagyságú összefüggő terület volt. Innen előbb több, mint 10 ezer nem zsidó polgárt kiköltöztettek, majd a helyükre a sárga csillagos házakból mintegy 40 ezer zsidó embert zsúfoltak be.
Általában pirkadatkor ébresztették fel a családokat. Mindössze néhány percet adtak nekik, hogy összecsomagolják személyenként 50 kilogrammot meg nem haladó élelmüket, ruhadarabjaikat és ágyneműjüket. A területet december elején zárták le fapalánkokal, csak négy bejáratot hagytak a külvilág felé. A létszám ezen a kis területen néhány hét alatt elérte a közel 70 ezer főt.
Az idő múlásával a gettó lakóinak helyzete drámai mértékben tovább romlott. Az orvosi ellátás ellehetetlenülése, a hiányos higiénia, a zsúfoltság miatt fertőző betegségek terjedtek, az élelem nagyon kevés volt, az utolsó időszakban az emberek már tömegesen haltak éhen. Több ezer holttestet a Dohány utcai Zsinagóga kertjében és a Klauzál téren temettek tömegsírokba.
A körülmények rettenetesek voltak.
„A gettóban eltöltött 40 nap életem leghátborzongatóbb élménye maradt. Nem a halálfélelem miatt, arra senki nem gondolt, hiszen naponta százszor haltunk meg, a legkülönbözőbb halálnemek által.
Emberi mivoltunkból már rég kivetkőztünk, páriák voltunk, éhenkórász emberszabású lények, akik a nyitott, közös latrinát is egykedvűen fogadták" - írja egy túlélő (Naftali Krausz) naplójában.
A budapesti volt Európa utolsó és egyik legnagyobb gettója. Története megrázó, de a történelem sorsdöntően kedvező fordulatának köszönhetően lakói tömeges elpusztítására már nem került sor. Közel hatvanezer túlélő léphetett ki az 1945 januárjában lebontott falak mögül, magukkal hordozva a szenvedés kitörölhetetlen emlékét.
Tisztelt Hallgatóság!
„A múlt realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés.
Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént"- idézem ismét Pilinszky Jánost, akinek érvelése a Holokausztról ma is gondolkodásra késztethet mindenkit.
A mai megemlékezésen is felmerül a történészek által megfogalmazott kérdés: Hogyan lehet a tömeges szenvedés emlékeiből az egyéni szenvedés méltóságát helyreállítani?
A reménységről, a gonoszról, felelősségről, bűnről, a gyászról hagyományosan a zsidó-keresztény teológia nyelve beszél. Ez a kimeríthetetlen forrás segít a Holokauszt fizikai és szellemi veszteségeinek feldolgozásában is. És a nem feledés. Gonosz korok ártatlan áldozatait soha nem szabad feledni. A méltó emlékezés segít helyreállítani emberi méltóságukat.
Az események tárgyilagos felidézése nagyon nehéz és fájdalmas feladat. Tárgyszerűen, a valóságnak megfelelően érdemes feltárni az eseményeket, így enyhül a társadalom kollektív lelkiismeretére nehezedő nyomás. Az egykori bűnök nyílt elismerése nem a társadalmi, közösségi vagy egyéni gyengeség jele, hanem éppen ellenkezőleg, a feldolgozás és a megbocsátás lehetősége, lehetőség örök érvényű tanulságok levonására.
Az emlékezést vállaló utódok, akik befogadják, földolgozzák a múltat, nagy terhet vesznek magukra. Nemcsak nekik, de mindenkinek szembe kell nézni a múlttal.
Magyarország és a főváros túlnyomó többsége ma összefog annak érdekében, hogy ebben a hazában semmilyen etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozó honfitársunk ne szenvedhessen el sérelmet, hogy hasonló szörnyűségek Budapesten se ismétlődhessenek.
A huszonegyedik században alapvető szükségszerűség, hogy a ma élők, de a minket követő nemzedékek tagjai is már honfitársaikat megbecsülő, az emberi élet és érzelmek tiszteletére alapuló társadalommá szerveződjenek.
"Minden nap tiszta lap: írd rá, amire emlékezni szeretnél!" - tartja egy bölcs zsidó mondás.
A mai jeles napon, a budapesti gettó felszabadításának 73. évfordulóján a megemlékezés, a feledhetetlen gonoszság zsibbasztó felidézése, a halottak emléke előtti tisztelgés, a gyász, de a szabadulás, az élet győzelmének öröme együtt kerül rá összefonódó emlékezetünk, közös történelmünk lapjaira.
