„Színész-drámatanárok vagyunk” – Interjú Takács Gáborral, a Káva Kulturális Egyesület elnökével

Az elsők közt alapítottatok Magyarországon ún. részvételi színházat, amely brit eredetű, és tudomásom szerint hagyományok nélküli a hazai kulturális életben. 

Anélkül, hogy különösebb metodológiai fejtegetésbe kezdenék, szeretném tisztázni, hogy a Káva mindenekelőtt színház. Egy független színház. Csak mi olyan speciális módszert használunk, ami a részvételiségre épít,; az angol eredetű „Theatre in education” módszer alapján gyerekeknek játszunk, általános iskolás és középiskolás fiataloknak, az ő bevonásukkal. Mindez Magyarországon majdnem teljesen előzmények nélkül  jött létre. A ’90-es évek elején, Gödöllőn indult az első ilyen csoport, ez volt a Kerekasztal – a kollégáim egy részével én  is itt kezdtem, innen váltunk ki 1997-ben.   

Az eredeti brit módszer egy erősen ideológiai alapú baloldali kezdeményezés volt az 1960-as, 1970-es években, a munkásosztály gyerekeinek akartak színházat csinálni, mert tudták, hogy ezek a gyerekek maguktól nem jutnának el soha a színházakba. Pár fős mobil színházi csapatok alakultak néhány színházban, területi alapon működtek, így jutottak el előadásaikkal az iskolákba. Ez addig működött, míg a Thatcher-kormányzat a hetvenes évek közepétől, ideológiai okokból, adminisztratív intézkedésekkel el nem lehetetlenítette a mozgalmat. Mára alig néhány társulat maradt Angliában, amely ezzel a módszerrel dolgozik. Persze itthon nem egy –az egyben vettük át ezt a módszert, a hazai sajátosságokhoz kellett igazítani. Igyekszünk mi is a társadalmi-gazdasági-kulturális értelemben nehezebb helyzetben lévőkre nagyon odafigyelni, sokat járunk vidékre is. Legtöbbször az iskolákban és a saját játszóhelyünkön, a MU Színházban dolgozunk. 

Gondolom, ennyi idő alatt állandósultak a kapcsolataitok az iskolákkal, nem kell már reklámozni a Káva Kulturális Műhelyt.

30 év alatt nagyon sokféle iskolával kerültünk kapcsolatba, és valóban létezik egy elég nagy bázis, ahol ismerik a munkánkat, és ők maguk jelentkeznek. Nálunk a processzus nagyjából úgy néz ki, mint amikor a színházak meghirdetik a repertoárjukat ősszel… Mi ezt picit sűrűbben csináljuk, ilyenkor azt mondjuk, hogy  „Na, itt van most egy adag előadás, ezeket tudjátok lefoglalni”. Ez alapvetően a pedagógusoknak szóló információ, mert nem a gyerekek döntenek, ő tudja, mi az a téma, ami a választék alapján épp aktuális lehet a gyerekek számra. Persze azt reméljük, hogy amikor másodszor vagy harmadszor jár nálunk ugyanaz a csoport, ott azért biztos van szava a gyerekeknek, és talán ők is hozzáteszik, hogy igen, szívesen jövünk, vagy bocs, ezt nem akarjuk… De az első alkalom biztos, hogy a pedagógus döntése. Szóval,  meghirdetjük, a pedagógusok jelentkeznek rá, lefoglalják az időpontokat, és utána az előadások vagy a mi bázisunkon, vagy az iskolában megvalósulnak.

Kikből áll a társulat? 

Úgy nevezzük magunkat, hogy színész-drámatanárok vagyunk. Csak hát ez egy itthon hivatalosan nem létező szakma, ilyen képzés sem Magyarországon, sem Európában nincs. Drámapedagógiát lehet tanulni, de attól, hogy valaki drámapedagógus, egyáltalán nem biztos, hogy ő tud színészként is működni. Tehát a társulat tagjainak jóknak kell lenniük színészként, és kell, hogy legyen egy olyan képességük, ami lehetővé teszi, hogy jól tudjanak kommunikálni a gyerekekkel. Ilyen értelemben akik nálunk dolgoznak, azok jó színészek, jó pedagógusok, jó kommunikátorok,; tudják, hogy hogyan kell a közönségre vagy a résztvevőkre fókuszálni. Többünknek van valamilyen pedagógiai végzettsége, de például senki nem járt a Színművészetire – senki sem diplomás színművész –, viszont mindenki független színházi csoportokban edződött.

Hogyan készülnek az előadások?  

Mindenféle módszer előkerült már, szoktunk dolgozni klasszikus darabokkal is. A lényeg, hogy mik történnek azokban a részekben, amikor mi nyitunk a gyerekek felé, tehát amikor lehetőséget adunk arra, hogy valamilyen módon be tudjanak ebbe kapcsolódni vitán vagy színházi játékokon keresztül. Természetesen vannak olyan előadások is, amelyeknél előbb születik meg a probléma, a mivel foglalkozni akarunk… Például az egyik új előadásunkban a párkapcsolati erőszak témakörével szerettünk volna foglalkozni, de nem találtunk olyan darabot, ami nekünk jó lenne, ezért a rendező a színészek improvizációi,  a beszélgetéseink és a saját gondolatai-ötletei alapján írt egyet. Előfordult, hogy csakis improvizációk alapján született egy előadás, és olyan is volt, hogy egy megírt darabnak csak töredékét használtuk fel. Ugyanis egy jól megírt darab, egy kerek világ. Tehát oda nagyon nehéz belépni, és föltenni olyan kérdést, ami nem álkérdés, ami nincs már eleve megválaszolva. Ezért van az, hogy mi nagyon sokszor, még ha egy megírt darabbal is dolgozunk, akkor valamilyen módon roncsoljuk annak érdekében, hogy be tudjanak lépni a diákok, hogy az a kérdés, amit felteszünk nekik, érvényes, valós téttel bíró kérdés legyen.

Ezt ti főállásban csináljátok?

Már nem. Ez egy súlyos és fájdalmas kérdés. Egy évvel ezelőtt még azt mondtam volna, hogy igen. 28 éven át,  aki itt dolgozott nálunk, az nagyjából főállásban csinálta. 

Jelenleg hányan vagytok?

Tizenegyen. Alapvetően pályázati támogatásokból élünk, ezekből kellene, hogy összejöjjön olyan 70-80 millió forint egy évben ahhoz, hogy működni tudjunk. Ez kb. 2024 őszéig működött. Akkor kellett hozni egy radikális döntést, és az lett, jelen pillanatban is ez van, hogy alapvetően hétfő-keddi napokra szorítottuk a működést. Tehát az előadások zöme hétfő-kedden van, így a szerda, csütörtök, pénteki napokon a kollégák tudnak máshol munkát vállalni. Lehet, hogy hasonló munkát, lehet, hogy mást. Most ebben a rendszerben dolgozunk, és biztosan kell még alakítanunk a működési struktúrán ahhoz, hogy fenn tudjunk maradni valamilyen formában. 

A független színházak támogatásának teljes megvonása tette be a kaput?

Nincs teljes megvonás. „Csak” kevesebb hazai pályázat és kevesebb olyan helyzet, amikor mi is nyerünk a kiírt pályázaton. Pedig nyilván nem vagyunk rosszabbak, nem írunk rosszabb minőségűi anyagokat, sőt. Kiszorítás van.  Minden olyan pályázat, amely a független színházak számára elérhető, az ránk is vonatkozik. A támogatás a nagy kategóriákon belül most úgy fest, hogy „kultúra”, azon belül „színház”, azon belül „független színház” és azon belül „színházi nevelés”. Ezek a kis gömbök vannak, ahová mi tartozunk. Ezt csak azért mondom, mert a működésünk első 15 éve azzal telt, hogy a színházi szakmával el kellett fogadtatni, hogy az, amit mi csinálunk, nem pedagógia, hanem színház, és ez a másik oldalra is igaz volt, tehát a pedagógiai oldal felé is el kellett magyarázni azt, hogy mi nem csak színház vagyunk. Itthon szeretünk dobozokban gondolkodni, és ami területeken átívelő, az sokszor az érthetetlennek, zavarosnak, problémásnak minősül. Az utóbbi néhány évben, megint van egy ilyen rákérdezés, hogy „akkor ez most színház”? Ami új, hogy a független színházi berkekben is néha megkérdőjeleződik, hogy ez miért színház. 

Gondolom, a speciális közönség vagy a roncsolt szövegek miatt.

Lehet. De ennél messzebbre is lehet menni. Például, hogy egy ilyen előadásnak van-e esztétikája. Igen, van! A szöveg, a színészi játék, a látvány és persze a résztvevőkkel improvizált színházi részek is mind-mind értelmezhető színházi esztétikai értékeket hordoznak. Ott vagyunk fél méterre a gyerekektől. Nem lehet rossz színházat csinálni, mert az abban a pillanatban kiderül, és súlyos következményei vannak. Nincs jótékony sötét, biztonságos távolság és kizárólagos megfigyelői szerepkör. Nem automatikus, hogy valaki velem fog gondolkodni, velem fog játszani pusztán attól, mert én megkérdezem.  Ha nem élvezi, nem minőséget lát, nem csodálkozik rá, hogy hú, de klassz, hú, de jó, de élvezetes a dolog, akkor utána mi a fenétől várnám, hogy velem kommunikáljon, adott esetben nagyon bizalmas dolgokról, vagy nehéz kérdésekről őszintén megnyilvánuljon – mert zsigeri, lepattintós választ, főleg a kamaszok, bármire mondanak. Nem az a kérdés, hogy fognak-e válaszolni, csak pontosan tudják, hogy te mit akarsz hallani. Az a kérdés, hogy te el tudod-e érni azt, hogy ezen a szinten továbbmenjünk, a sablonok és a felületesség mögé kerüljünk. Ehhez viszont kell a jó színház. 

Nem először jutottatok Az Év Fővárosi Civil Szervezete pályázat legjobbjai közé. Mit gondolsz a díjról, az 5 millió forintos díjazásról? 

Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy harmadszor kerültünk a short listre. De tisztában vagyok vele, hogy mi soha nem tudjuk megnyerni ezt a díjat, egész egyszerűen azért, mert a közönségszavazásos rendszer miatt erre esélyünk sem lehet. Mi nem érjük el ilyen értelemben a felnőtteket, a mi közönségünket a gyerekek és a fiatalok alkotják, és még ha a szüleiken keresztül, az előadásokon reklámoznánk ezt a dolgot, akkor sem tudnánk akkora bázist megmozgatni, mint mások. De ennek tudatában vagyunk, ezzel együtt jelentkeztünk a díjra mind a három alkalommal. 

Az Év Fővárosi Civil Szervezete díj tíz döntőse közé került 2026-ban a Káva Kulturális Műhely is. Az egyesület tevékenységéről és eddigi eredményeiről itt olvashatsz bővebben. Március 1-jéig tudsz rájuk szavazni itt. 

Web: kavaszinhaz.hu 

És akkor zárásként négy gyors kérdés, amit mindenkinek feltettünk, azaz a CIVIL GYORS:

Azért szavazzanak rátok a budapestiek, mert…:

Ez egy unikális módszer, színvonalas dolog, egyszerre színház, pedagógia, közösségfejlesztés, állampolgári nevelés és demokráciafejlesztés. Nagyon sokrétű, amivel foglalkozunk, szerintünk óriási szüksége van ma a magyar diákoknak arra, hogy tudjanak fontos emberi kérdésekről értelmesen egymással vitatkozni annak érdekében, hogy ki tudják alakítani a saját nézőpontjukat egy-egy fontos emberi kérdés kapcsán.  

Civilnek lenni mindenekelőtt azt jelenti…: 

Hogy kiállsz azok mellett az értékek mellett, amiket fontosnak tartasz,  

A 2025-ös évetek egyetlen szóval: 

Hárommal: küzdelem, fájdalom és remény. 

A legemlékezetesebb visszajelzés, amelyet valaha kaptatok:

A Nemzeti Táncszínházzal volt egy együttműködésünk pár évvel korábban. Volt egy olyan előadásunk, amit a Bethlen Téri Színházban játszottunk, az volt a címe, hogy Horda 2. Egyszer jött egy osztály, ahol volt egy üvegcsontú kislány kerekesszékkel. Amikor a kiscsoportos munka volt, és ott egy kis koreográfiát raktak össze arról a témáról a fiatalok, amiben dolgoztunk, akkor volt egy pillanat, amikor anélkül, hogy bárki mondott vagy kért volna bármit, az a csoport önkéntelenül féltérdre ereszkedett, hogy fizikailag egyszerűen ugyanott, ugyanazon a szinten kommunikáljanak, ahol az osztálytársuk van. Utána kaptunk az osztályfőnöktől egy levelet, hogy ez így mennyire erős élmény volt, ezt még kívülről is nézni.