A mélyszegénységben és hajléktalanságban élő emberekért dolgoznak 37 éve a Menhely Alapítvány munkatársai. A fokozódó elszegényedésről, a budapestiek szociális érzékenységéről és segíteni akarásáról, valamint fontos elismerésekről beszélgettünk Aknai Zoltán igazgatóval, Surányi Ákossal, a Diszpécser Szolgálat egységvezetőjével és Salfay Ritával, az álláskeresési mentorprogram vezetőjével.
Télen beszélgetünk, ez számotokra a legzsúfoltabb időszak, sokaknak pedig a legkritikusabb. Hogy látjátok, az elmúlt évek meghatározó változásai, a megélhetési költségek vagy az élelmiszerárak meredek emelkedése hogyan hatott azokra, akiket segítetek?
Aknai Zoltán: Sajnos nem jól. Évről évre végezzük a Február Harmadika kutatást. Ebből az utóbbi években az derül ki, hogy a legszegényebbek, a hajléktalan emberek is egyre szegényebbek. Talán furcsán hangzik, de így van. Csökkent a jövedelmük vásárlóereje: azaz még kevesebb dolgot tudnak megvenni belőle, mint korábban. A nappali melegedőkbe pedig gyakran azok az emberek is elmennek, akik az adott környéken laknak, hogy igénybe vegyenek bizonyos szolgáltatásokat, mint például a ruhájuk kimosása, fürdés, étkezés, tehát amelyekre már nem jut pénzük. A munkánk fókusza tehát jelentősen tágult: egyre több olyan embert érünk el, akik nem hajléktalanok, de súlyos szegénységben élnek. Az elmúlt években elsősorban az ő számuk nőtt, nem a hajléktalan embereké.
Surányi Ákos: A 37 éves Menhely Alapítvány az intézményi ellátás mellett a nonstop működő telefonos Diszpécser Szolgálatot is működtet. Ide érkezik be minden információ, kérés és kérdés a fővárosi lakosságtól és a szakmai társszervezetektől is. Gyakorlatilag a kollégák és a szociális szolgálatok koordinációját végzi ez a szolgálatunk. Fontos lakmuszpapírja is vagyunk a hajléktalanellátásnak, mert nagyon sokfelől érkeznek jelzések. Rengeteg olyan impulzust kapunk, amelyből meg lehet ítélni valamennyire, éppen milyen állapotban van a magyar társadalom. Úgy látjuk, hogy valóban érezhető az elszegényedés. De ez semmiképp sem jelenti egyúttal az érzékenység hiányát, épp ellenkezőleg: egyre több embernek fontos az, hogy segítsen az embertársain. Nagyon sok olyan hívást kapunk, amely nem hajléktalan emberekről szól, hanem még lakásban élő, de nagyon rossz körülmények között lakó emberekről, fűtés nélküli lakásokban egyedül maradt idősekről. Újabban akár a budai kerületekből, akár az agglomerációból, akár olyan településekről is, ahonnan nem is gondolnánk. Másik oldalról sokan telefonálnak, hogy hol tudnak ingyen élelmiszerhez jutni, vagy hol van ruhaosztás. Azt gondolom, hogy amikor ezt megfogalmazzák, az már az a szint, amikor úgy érzik, hogy sem a családjuk, sem a környezetük nem képes őket abban támogatni, hogy boldoguljanak.
A Budapesten élők odafordulási, segítési hajlandósága változott az elmúlt időszakban? A hajléktalan embereket és a hajléktalanságot sokan sokféleképpen emelték be a közbeszédbe mostanában. Az imént azt mondtátok, hogy erre nem fokozódó közönnyel vagy indulattal, hanem még erősebb érzékenységgel reagáltak a budapestiek?
S. Á.: Novemberben kezdtünk egy attitűdvizsgálatot a Diszpécser Szolgálaton belül. A hívások szándékát mérjük, hogy pontosan miért is keresnek meg minket. Mondjuk azért-e, mert zavaró tényezőnek tekintik a hajléktalan embereket, vagy mert megsajnálják őket, és tenni szeretnének valamit. Számunkra is megerősítő, egyben meglepő volt az eredmény: több mint a háromnegyede a hívóknak a sajnálatát fejezte ki, és segítő szándékkal telefonált. Sokan kapcsolatban is vannak a rászoruló emberrel, tudják a nevét, a korát, el tudják mondani, hogy milyen problémákkal küzd. Ezért is fontosak ezek a statisztikák, fontos egyben látni a mérleget.
Ezek szerint a budapestiek továbbra is alapvetően érzékenyek és segítőkészek?
S. Á.: Abszolút! Akármikor volt ezzel a témával kapcsolatban felhívásunk, azt vettük észre, hogy az felpörgette a betelefonálásokat, és kifejezetten aktivizálta a lakosságot, hogy segítsen. Ha ezeket az embereket akarják vegzálni, akkor csak azért is kiállnak a gyengébbek mellett. Jó példa volt erre, amikor 2018-ban véglegesedett a kriminalizációs jogszabály, és rendőrségi akciók voltak az utcán élő hajléktalan emberekkel szemben. Ezekre mindig az volt az erős immunreakciója a társadalomnak, hogy igazságtalannak érzi.
Salfay Rita: Én szociális munkásként nem a közvetlen alapellátásban dolgozom, hanem az álláskeresési mentorprogramban. Tartunk az egyik nappali melegedőnkben női és férfijólléti napokat, ott is az adományok és a felajánlások számából lehet látni, hogyan változik a társadalom hozzáállása. Minél nagyobb az elszegényedés mértéke, annál erősebben tapasztalja az ember a saját bőrén is, hogy milyen lehet utcán lakni. Emiatt van egy közeledés a hajléktalanság felé, erős a segíteni akarás. A közvetlen környezetemben ez meghatározó tapasztalat.
S. Á.: Az önkénteseink száma évről évre stabil, 200 körüli, van, aki már 15 éve dolgozik velünk. Az embereknek szükségük van arra, hogy segítséget nyújtsanak, és támogassanak másokat, ez fontos emberi tulajdonság. És a munkánk támogatóira nekünk is nagy szükségünk van.
A hajléktalan emberek helyzete mellett a hajléktalanellátó intézmények nehézségei is egyre szembetűnőbbek. A ti tevékenységetek rendkívül széleskörű. Tartható a jelenlegi működési modell?
A. Z.: Fontos, hogy milyen forrásból tudjuk ezt megteremteni. Az alapfinanszírozásunkat az állami és az önkormányzati támogatások adják, mert az intézményeinkben olyan alapszolgáltatásokat biztosítunk, amelyekről jogszabály rendelkezik. De a sok-sok pluszszolgáltatásunk, ezek a nagyon fontos „kiegészítő” munkáink mind-mind pályázatokból és adományokból tudnak megvalósulni. Ezek abban segítenek, hogy ne csak az alapvető szociális tevékenységeinket tudjuk végezni, hanem előremutató, innovatív, különleges projekteket is megvalósíthassunk. Ehhez az adományszervező kollégák munkája is nélkülözhetetlen, és egyre több kapacitást igényel.
S. Á.: Igaz, hogy több feladatot jelent, de egyfajta fejlődési út is. Nemcsak mi fejlődünk, hanem a társadalom is. A magánszemélyek és a cégek is látják a támogatásuk hasznát, fontosabbnak tartják, hogy adjanak.
A lakhatási válságról, az ebben érintett tömegekről sok szó esik, a lakásaktivizmus is egyre erősebb. Ti mit tartanátok a legsürgetőbb, legfontosabb lépésnek?
S. Á.: Bár a Fővárosi Önkormányzat sokat tesz, a bérlakások 90 százaléka a kerületeknél van, ezért a felelősséget és a lehetőségeket is igazságosabban kellene megosztani, hogy több ember juthasson valódi otthonhoz. Nem az az igazi megoldás, hogy emberek százfős intézményekben éljék le az életüket, hanem az, hogy legyen esélyük továbblépni egy saját lakás felé. A Menhely Alapítvány 37 évének tapasztalata azt mutatja, hogy a nagy szállók legfeljebb átmeneti segítséget adnak, de tömegesen nem vezetnek ki a hajléktalanságból. A közterületeken látható létszámcsökkenés sajnos nem sikertörténet, hanem sokszor az elöregedés és az elvesztett életek következménye. Nem a lakáspolitika eredménye. Vannak biztató kezdeményezések, mint például egyes Housing First programok, de valódi változáshoz a kerületek összefogására és további bérlakásmegoldásokra van szükség. Alapítványunk több projektjében nyújt a lakhatás eléréséhez és megtartásához szükséges támogatást, szociális munkát.
A. Z.: A megfizethető lakhatást kell elsősorban elérhetővé tenni. Az elmúlt pár évben létrejöttek lakásügynökségek a fővárosban és néhány kerületnél is, ezek mind abba az irányba mutatnak, hogy ez megvalósítható cél, és érdemes vele foglalkozni. Mi is nagyon támogatjuk. Több szervezettel is jó az együttműködésünk, akikkel közösek az céljaink: hogy mindenkinek legyen otthona.
Látjátok már, hogy hol lenne a helye ennek az ötmillió forintnak, ha nyernétek?
A. Z.: Egyrészt olyan hiánypótló programjaink finanszírozására használnánk, mint a munkába állást és lakhatásba jutást segítő szolgáltatásaink. Másrészt a szervezet fejlődésére is szeretnénk egy kicsit koncentrálni, a munkatársainknak szóló képzések szervezésével. Ők pótolhatatlan munkát végeznek a frontvonalban, ezért fontos a kiégésük megelőzése és a szakmai fejlődésük. Most nagyon hálásak vagyunk a lehetőségért, hogy a munkánkkal bemutatkozhatunk a szavazók felé is.
Van olyan esemény az előző évből, amelyet nagyon meghatározónak gondoltok?
S. Á.: A Felkai Béla-díjat egykori munkatársunk után neveztük el, aki sajnos már nem lehet köztünk, és a Krízisautó oszlopos munkatársa volt. Ez az elismerés az elmúlt 13 évben az egész országban ismertté vált. Azért nagyon értékes díj, mert minden évben a hajléktalan ügyfelek jelölései alapján ítéli oda a zsűri egy szociális segítőnek. 2025-ben is több mint 500 jelölés érkezett az ország minden pontjáról, és végül egy nyíregyházi kolléga nyerte a díjat. Muszáj kiemelni, mennyire megható minden évben maga a rendezvény is! Nagy súlya és nagy mélysége van, mert az ügyfelek saját megéléséből táplálkozó történetekre épül. Idén a díjat elnyerő kollégának eljött az egyik ügyfele, és felolvasta az üzenetét. Nagyon megható volt. Friss és intenzív élmény ez most nekünk.
S. R.: Én egy pár hete történt lakásátadót említenék. Egy, korábban otthonát vesztett család költözhetett a Fővárosi Szociális Közalapítvány támogatásával az Erzsébetvárosi Önkormányzat egyik felújított önkormányzati bérlakásába, a Menhely Alapítvány szociális munkásainak támogatásával. Nagyon fontos és eredményes együttműködés volt ez, óriási öröm, hogy erről is beszámolhatunk.
Az Év Fővárosi Civil Szervezete díj tíz döntőse közé került 2026-ban a Menhely Alapítvány is. A szervezet tevékenységéről és eddigi eredményeiről itt olvashatsz bővebben. Március 1-jéig tudsz rájuk szavazni itt.
Web: www.menhely.hu
És akkor zárásként négy gyors kérdés, amit mindenkinek feltettünk, azaz a CIVIL GYORS
Azért szavazzanak rátok a budapestiek, mert…:
Minden éjszaka és minden nap számít! Közel 5000, nehéz helyzetben élő embernek segítünk minden évben támogatóink segítségével. Hisszük, hogy mindenkinek joga van a biztonsághoz – egy lakásban, egy közösségben, egy hazában. És közben napról napra tapasztaljuk, hogy a hajléktalanságot közös erővel meg lehet oldani.
Civilnek lenni mindenekelőtt azt jelenti…:
Együtt, közösen teszünk azért, hogy mindenkinek legyen otthona!
A 2025-ös évetek egyetlen szóban:
Két szóban: kitartóan közösségben.
A legemlékezetesebb visszajelzés, amelyet valaha kaptatok:
„El sem tudom képzelni, milyen borzalmas lehet a hidegben aludni. Hálás vagyok a munkájukért! Köszönöm, hogy segíthetek.”