„Amilyen a szertartás, olyan a közösség…”
Kedves családtagok, tisztelt és tisztelő gyászolók, határon inneni és onnani
magyarok!
Úgy áll, tudjuk mindannyian, hogy búcsúbeszédet is Tamás Gáspár
Miklós tudott legszebben írni és mondani, szépet, metszően okosat, együttérzőt és elgondolkodtatót.
Azt például, amiből a felütés származik, barátja, Bretter
György temetésén. Én meg se próbálok a nyomába érni ebben. Ebben sem. Hogyan is
tehetném? A veszteség felett érzett gyászban egy vagyok a tisztelők széles
táborából, egyike az olvasóknak és a küszködve értőknek és azoknak a demokrata
politikusoknak, akiken Tamás Gáspár Miklós az elvszerűséget és a bátorságot
kérte számon sokszor. Igaza volt. Így aztán egy vagyok azok közül, akiket –
drága Gazsi – olyan okosan, olyan jogosan tudott elküldeni a „jó fenébe”, hogy
az embernek időnként kedve támadt elindulni…
Vagyunk itt jó páran, akiket hosszú idő, nagy fizikai és szellemi
távolságok után a temetőben hozott újra össze Tamás Gáspár Miklós. A tőle való
tisztességes búcsú alkalma. Siratjuk őt, a szellem, az igazság és az
elnyomottak bátor védelmezőjét. És siratjuk magunkat. Miközben hálásak vagyunk,
hogy mi mindent tanulhattunk és tanulhatunk még tőle, az írásaiból, gyönyörű
beszédeiből és hosszú lábjegyzeteiből, mert Tamás Gáspár Miklós a
legértékesebbet hagyta itt, amit távozó az itt maradókra, erre a kárhoztatva
szeretett és szeretve kárhoztatott nemzetre, örökül hagyhat: a gondolkodni
valót.
Úgy vagyunk vele, ahogy ő
volt Adyval, amikor azt írta: „Csoda nem esett. Csoda most se valószínű. Csak Ady
a csoda. Ő pedig még él.” De minekünk,
Adyhoz mérhető módon, Tamás Gáspár Miklós élete és életműve is „tündöklik
fekete s vörös fényben, a mai idők véres és fekete ködén át”. A ravatalánál
mondom hát: ő is él.
Ady Endre és Tamás Gáspár Miklós, a két nagy erdélyi magyar, és ez
nemcsak földrajzi adottság,
szülőhely és szülőföld dolga, hanem a minőségé leginkább. Ahogy Gazsi vágta rá
egyszer, a magától értetődőség magabiztosságával a kérdésre: mi az, ami ott,
Kolozsvárt van, de itt nincs? A forma, mondta. A forma. Ha próbáljuk érteni,
mit is értett, vagy érzett ő ez alatt, Adyhoz jutunk megint: „Erdély látott
elsőnek mélyen be Európába. … lelkébe engedett mindent, ami jött, s produkálta
a legmerészebb s legmagyartalanabb produkciót: az egészen újat. Erdély
mást bizonyít, próbáljuk Erdélyt folytatni, hátha lehet”. Próbálták ők
ketten. Látjuk, nem volt könnyű, de lehetett: ezt az erdélyi hagyományt
folytatta Tamás Gáspár Miklós. Befogadott minden újat, és a protestáns tradíció
kérlelhetetlen erkölcsiségével, a nagy prédikátorok nyelvi leleményével, a
hittudósok hatalmas tárgyi tudásával kérte számon rajtunk, magyarokon, hogy merre
megyünk és mivé leszünk.
A forma tán Kolozsváron maradt, de ez a nagy
formátumú ember már Budapestet gazdagította. Hálás ezért díszpolgárának a
nemzet fővárosa.
Akkor is, ha tőle tudjuk: „nem
Budapestre, hanem a budapesti demokratikus ellenzékbe” érkezett ide. Itt is vagyunk
hát, az „elátkozott témánál”, mondaná, mondta is, de Tamás Gáspár
Miklóst mégiscsak ilyen minőségében, rendszerváltó ellenzékiként ismerte meg ez az ország.
A harmadik köztársaság egyik
alapító atyjaként. Az ebbéli érdem el nem vitatható, még ha ez az
elátkozott téma, a rendszerváltás, ma a „legkülönfélébb homályosságok, öncsalások és képmutatások” terepe is.
Nehezen, vagy talán sehogy se
vitatható állítása, hogy bár „volt gondolat és sokan megpróbálták valóra
váltani”, a
nagy próbálkozás mégis elbukott, „csak az általános, átfogó, maradéktalan
csalódottság, gyűlölködés, megvetés maradt – és az épp annyira gondolattalan,
megalapozatlan remény.” Jó sok minden és sok mindenki táplálhatta annak az
embernek csalódottságát, aki – retinába vésődött a fekete-fehér fotó –, már
1983-ban bátran és megállíthatatlanul szónokolt a mellette helyet foglaló
művelődési pártaparatcsik őszinte megrökönyödésére. A szabadságról
beszélt, mi másról. Ami
már abban a pártállami dohosságú egyetemi előadóban kiütközött, attól soha nem
tágított: egyetlen tüntetésen, egyetlen írásban, egyetlen parlamenti
felszólalásban sem: az igazmondás radikalizmusától.
Nem vagyok hivatott Tamás Gáspár Miklós sokoldalú filozófiai
életművét bemutatni, csak arról tudok beszélni, hogy mit jelent az életmű
számomra: az igazság mibenlétének többévtizedes keresését. A legfontosabb igazság pedig: az emberi méltóság egyetemessége, egyenlősége és
visszavonhatatlansága. És az emberi méltóság védelme: a diktatúrától, az
elnyomástól, az alárendeltek lenézésétől és megalázásától, a honpolgári
közösségből való kirekesztéstől és a kulturális hanyatlástól. Mert a méltóság
egyenlősége erősebb kell, hogy legyen, mint bármi más. A méltóság biztosítása
iránti töretlen elkötelezettséget kérte számon a rendszerváltáson, és ezen a
mostani, keserű és megalázó állapottá merevedett rendszeren is.
„Adja Isten, hogy
tévedjek”, írta egy helyen, „de az a benyomás keletkezhetik,
hogy hiába erőszakoskodott, ölt és cenzúrázott az 1989 előtti, ún. »kommunista«
rendszer, hiába teremtett egyéni szabadságjogokat, pluralizmust, világi államot
és »nyitottságot« a rendszerváltás, a fölszín alól változatlanul bukkannak föl
a Horthy-korszak »uralkodó eszméi«, mintha ez volna Magyarország »természetes«
világnézete. Sovinizmus,
irredentizmus, antiszemitizmus, idegengyűlölet, nőgyűlölet, tekintélyelvűség,
klerikalizmus, paranoid »történeti« legendák, politikai passzivitás,
szolgalelkűség -
párosulva a finomabb lelkeket sikolyra késztető rossz ízléssel”. Adná az Isten,
hogy tévedjen, igen, bár
talán jobban tesszük mi, akiknek dolgunk maradt még e világon, ha ennek
eldöntését nem delegáljuk az Úristenre most. Hanem feladatnak vesszük,
amit tőle kaptunk. Föladatnak.
Mert tán mégse csalfa a remény, hisz, ha körbenézek most, legalább
három generáció képviselőit látom magunk körül: Tamás Gáspár Miklós követőinek
tábora nemcsak számosságában növekedett, hanem meg is fiatalodott az elmúlt
években. Ebbe kapaszkodnék szívem szerint, és Gazsi egyik igazságába a sok
közül: „a vereség nem mindig ártalmas a politikában”. Jó is lesz ez
kiindulásnak, hogy a politika lényegévé, a pillanat uralása helyett az igazság
keresését tegyük. Hogy visszavívjuk magunknak a teret, amiben a politikáról,
mint gyakorlati erkölcsi kérdésről vagyunk képesek beszélni és vitatkozni. Kilépve az „erőszak tar
tönkjére visszavágott” politikai kultúra elhasznált rutinjaiból. És
összeszedve a bátorságunkat, hogy a közösen megtalált igazságért megküzdjünk, tudván, hogy a politikai egyenlőség
intézményes keretei önmagukban nem elegendőek a reménytelenség és a
kiszolgáltatottság felszámolásához. Talán úgy igaz, ahogy Tamás Gáspár Miklós vélte, hogy
ehhez „új reformkorra” van szükség, és az bizonyos, hogy a szellem nélkül, a “kritikai
vizsgálódás, hazafias felelősségvállalás, kötelességtudat, elkötelezettség”
és a gondolat ereje nélkül változás nem lesz. Vagy ha mégis lesz, nem
lesz benne köszönet.
„Mi lesz velünk? Voltaképpen egy dologra tanított meg
bennünket, hogy ezt a kérdést föltegyük”. Így búcsúzott Tamás Gáspár Miklós
45 éve barátjától, Bretter György filozófustól a Házsongárdi temetőben. Mi sem
mondhatunk igazabbat ennél a mi barátunkról, őróla. Csak most nem kellene
hagynunk, hogy „a kérdés pátosza legyűrje a válasz pátoszát”. Mi lesz
velünk? Annyival vagyunk
csak közelebb a helyes, az igaz válaszhoz, amennyivel általad, kedves Gazsi, az
örökül hagyott gondolkodni való által közelebb kerültünk hozzá. Mert a „küzdelem
a mélyben zajlik … újfajta országban, amelyet a régi eszközökkel megérteni sem
lehet, nemhogy kedvünk szerint megváltoztatni.” Nélküled most még nehezebb
lesz megérteni, nopláne megváltoztatni. De rajtad nem múlott, rajtad egy
pillanatra sem múlott. Most már csak rajtunk múlik.
Köszönjük, hogy itt voltál. Isten veled.
